A madárlátta myoma

A paraszti költészet egyik esztétikus remekműve a „madárlátta” lelket simogató fogalma. Amikor a parasztember, vagy a favágó, hajdanában elment dolgára, magával vitte a napi elemózsiát. Ha maradt valami, azt visszacsomagolta és hazavitte, hogy kárba ne vesszen. Mivel a szabadban étkezett, a madár is láthatta, mi az ebédje. A finoman rezdülő paraszti lélek, amely méltó párja a durvának tűnő, szorgalomtól kérges tenyérnek, nem azt kérdezte az otthon maradó és apa elé odarohanó csemetéktől, hogy „kértek-e maradékot”, hanem költészetet formált még a mindennapok szürkeségéből is. A „ki kér madárlátta kenyeret?” kérdés kedves huncutságával.

1993-tól egészen 1996 közepéig többféle formában és helyen volt privát praxisom. Semmit sem alkalmaztam a hivatalos orvoslás módszereiből, nem is ezt kérték tőlem a segítségért hozzám fordulók.

Más, új, szokatlan, ortodox orvosi szemmel talán nem is könnyen megérthető módszereket használtam. A könnyebbség kedvéért nevezzük ezeket „természetgyógyászati” megközelítésnek.

Csak, hogy ne maradjon titok, ezek egyikének az volt a lényege, hogy életre keltettem a páciens szervezetében az általam „öngyógyító erő”-nek nevezett varázslatos belső energiaformát, amely azután elvégezte a gyógyítást. A páciens saját energiáját használtam fel erre a célra. Arra tanítottam meg, hogy miként tudja saját energiáját a kívánatos helyre összpontosítani.

Megkeresett egy elkeseredett fiatalasszony. Nagyon komoly panaszai voltak, mindent elmesélt, hozta a leleteit is, ultrahang, stb.

Az ultrahangos készülék által készített fénykép és a leírás alapján jókora, lúdtojásnyi myomája volt. A myoma alapvetően ártalmatlan, jóindulatú méhizom daganat, amely ha nagyobbra nő a kelleténél, vagy rossz helyen üti fel a tanyáját, mégis komoly panaszokat is okozhat.

Mindenféle alhasi panaszokat, görcsöket, vérzészavart, akár folyamatos, bár többnyire enyhe, olykor erős vérzést is, mintha nem akarna elmúlni a menzesz. Zavarhatja a házaséletet, akadálya lehet a gyermekvállalásnak is.

Nos, neki minden szóba jöhető panasza megvolt, ráadásul az erősebbik fajtából. Már jó alaposan rá is ijesztettek, gyorsan „ki kell pakoltatnia” nőisége belső részeit, nehogy nagyobb baj legyen belőle.

Nagyon fél a műtéttől – ezt mondta. Én mégis úgy éreztem, női mivolta megcsonkítása ellen tiltakozott inkább. Ezt könnyen meg tudtam érteni. Annak idején, bár én az operatőr oldalán álltam a Női Klinikán, jómagam is egyfajta, később egyre inkább leküzdhetetlenné váló tiltakozást kellett elfojtsak, amikor ilyen műtétek résztvevője voltam.

Nem akarok széplelkűsködni, de az igazságot sem akarom a „magabiztos doki” álarc mögé elrejteni. Egyszerűen nem szerettem, ha „kipakoljuk” egy asszony „belső berendezését”.

Bár kívülről nem látszik majd, hogy mi történt, sőt, ha a petefészkek bent maradnak, akkor állítólag semmiféle hátrányos hatása sincs annak, ha kivesszük valaki méhét, soha nem tudtam jó érzéssel elfogadni, hogy ez lenne a legjobb megoldás.

Nos, a fiatalasszony szerette volna megúszni a műtétet, és azt kérdezte, mit tudok ígérni. Ígérni bármit tudok, az a fontosabb, hogy mit tudok teljesíteni.

Fogalmam sincs – feleltem. Még sohasem foglalkoztam ilyen esettel, semmiféle tapasztalatról nem tudok beszámolni, de ha gondolja, tehetünk egy próbát. Ebbe beleegyezett, így nekiláttunk a „kezeléseknek”.

Már a harmadik alkalommal széles mosollyal érkezett, a panaszai minimálisra mérséklődtek. Azt kérdezte, elképzelhetőnek tartom-e, hogy maga a myoma is megkisebbedjék. Mivel ugyanezzel a módszerrel láttam már tolókocsiból felállni egy idős hölgyet, azt feleltem, nem tartom elképzelhetetlennek. Semmit sem tartok elképzelhetetlennek. Pedig akkoriban még nem is volt annyira teljes képem a Természet által ránk ruházott hatalomról, mint manapság.

Folytattuk hát a kezeléseket és a kis hölgy olykor elment megismételtetni az ultrahangos vizsgálatot, amely hamarosan tyúktojásnyira szelídült gombócot mutatott. Folytattuk, folytattuk, folytattuk.

Nem volt ez olyannyira hosszadalmas folyamat, amennyire a leírásomból tűnhet, talán tucatnyiszor találkoztunk mindössze, hetente egy-két alkalommal.

Egyszer vadonatúj ultrahangos fotóval érkezett, amely már csak kb. fél centis göböt ábrázolt. Érdekesnek tűnt, de mintha gondterheltebb lett volna, mint annak előtte, amikor még jóval nagyobb volt a gubics.

Hé! Hát lelkesednie kellene, nemde? Vagy valami más bántja? Nem lélekbúvárnak szegődtem hozzá, így nem nagyon firtattam, hogy mi áll a furcsa elkedvetlenedés hátterében.

Úgy tűnt, hogy most nem is akar kezelést kapni, inkább beszélgetni szeretne. Hát akkor beszélgessünk, nem hajt a tatár. Panaszok már nincsenek, számomra is megdöbbentő sebességgel olvadt el a myoma, mint a megroggyant hóember a tavaszi napsütésben. Még néhány kezelés, és bottal üthetjük az izomcsomó nyomát.

Doktor úr, fordult hozzám az asszonyka. Mit gondol, ekkora myomával már biztonsággal tudok terhességet vállalni?

Azt feleltem, hogy szerintem nem érdemes kockáztatni. Rossz helyen van, feltehetőleg zavarná a magzatot, akár vetélést is okozhatna. De értelme sincs, hiszen hamarosan végzünk az egésszel, legalábbis az eddigiek alapján alapos okom van feltételezni ezt.

És mit gondol, vissza fog ez nőni ugyanakkorára, mint amekkora volt?

Nem igazán értettem a kérdést, hiszen még nem fejeztük be azt, amit elkezdtünk. Hamarosan – ha egy kis szerencsénk van – már nem lesz semmi, ami visszanőhetne. Mégis válaszoltam, azt mondtam, erre kevés esélyt látok, de gyermeket még nem vállalnék a helyében.

Kicsit zavartan azt suttogta, hogy most el kell sietnie valahová, de csütörtökön jön, ahogyan azt előre beprogramoztuk.

Soha többé nem láttam.

Gondolkodóba estem.

Vajon hová tűnt? Lehet, hogy nem is akart megszabadulni az egésztől? Már karnyújtásnyira volt csupán. Miért elégedett meg ennyivel? Miért csak nekem volt fontos, hogy végigvigyük a dolgot?

Akkor merült fel bennem először a gondolat. Csak egy gondolat. Csak eltűnődtem. Lehet, hogy mégis szüksége volt arra a picike csomóra? Ami már nem bántotta, de a gyermekvállalást még lehetetlenné tette? Talán otthon nem merte megmondani a férjének, hogy már nem szeretne több gyermeket, és az aprócska myoma szolgált teljesen elfogadható, és támadhatatlan érvként a „nem” mellett?

Egy biztos, ő hazavitt a férjének egy icipici, madárlátta myomát.

Ossza meg Facebook oldalán!
Legfrissebb bejegyzések