Az egyik legfontosabb dolog, amit kutatásaim során megértettem, a következő:

Nagyon sok emberrel előfordulhat és elő is fordul, hogy – tévesen – betegnek minősítik, miközben egyáltalán nem is beteg.

Így aztán – mivel valójában nem beteg –, teljességgel szükségtelenül vetik alá orvosi kezeléseknek. A szükségtelen orvosi (gyógyszeres, stb.) kezelések viszont ártalmasak.

Az alábbi levél nagyon jól világítja meg a mondanivalómat:

„Kedves Doktor Úr, Kedves Gábor!

Először is egy bocsánatkéréssel tartozom. Két éve megígértem, hogy megírom a történetem, de ezzel azóta is adós vagyok. Pedig nem kevesebbet, mint az egészségemet kaptam vissza a segítségével.

Azzal, hogy elolvastam a Cenzúrázott egészség című könyvet, ránéztem arra, hogy is vagyok, mi is történik velem, és mekkora nagy átverés kellős közepén csücsülök, rohanva a vég felé.

Egy nagyon kedves barátom a napokban egy beszélgetés során felnyitotta a szemem, hogy a történetem talán segíthet másoknak is, hogy kikerüljenek az „egészségügy” csapdájából. Igen idézőjelben, mert az én történetem nem az egészségemről szól. Pedig én mindvégig azt hittem.

Pontosan tíz évvel ezelőtt egy igen rossz periódusát éltem az életemnek, nem nagyon volt munkám, párkapcsolatom, rossz állapotban voltam. Akkor ezt úgy mondták, depressziós voltam. (Ezt is okozhatja vitaminhiány, mint később megtudtam).

De kezelni akartam, még pszichológushoz is elmentem. De az eredmény csak annyi volt, hogy lenyugtatózva vártam, hogy meghaljak.

Ehhez még nem is nagyon ettem, sőt volt egy hónap, amikor csak kakaót vettem magamhoz.

Na, ekkor kezdődött az egész. Először csak a lábamon a kisujjam zsibbadt le, majd szépen lassan, de folyamatosan az egész testem nyaktól lefelé. Érdekes, de ekkor hirtelen mar nem akartam meghalni, hanem nagyon is küzdöttem.

Rettegve mentem az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) nevű szörnyű intézménybe, ahol kiderült, hogy azzal küldtek be, amitől rettegtem: agydaganat gyanújával. Összevissza vizsgáltak, még agyvizet is vettek a fejemből.

Akkor csak annyit mondtak, hogy nem agydaganat, hanem valami immunbetegség és hogy ne menjek napra, meg ne erőltessem meg magam.

Kaptam egy szteroidkúrát, mellé 15 kiló pluszt (ez épp jól jött, mert úgyis mindig kövérnek láttam magam) majd hazamehettem.

Két évvel később újra lezsibbadtam, de akkor csak a jobb lábam térdtől lefelé. Biztos, ami biztos, megint kaptam egy kis szteroidot és még pár kilót.

Amikor a doktornőt kérdeztem, hogy ez most mi, a múltkor kezeltük, akkor a fejemhez vágta, hogy sclerosis multiplexem van és ezt nekem tudnom kéne. Nem tudtam. Eddig. Kétségbeesve kérdeztem, hogy mi ez a betegség, de nem nagyon ért rá elmagyarázni, azzal rázott le, hogy nem komoly az állapotom.

Én csak annyit tudtam erről a betegségről, hogy a szomszéd fiú felesége tolókocsiban ül és szörnyen néz ki. Összetörtem. Féltem, hogy én is úgy fogom végezni, mint ő, vagy meghalok.

Fél évvel később kettőslátásom lett.

Ekkor egy ismerősöm segítségével eljutottam a SZAKTEKINTÉLYHEZ.

Ő a magánrendelésén fogadott, megnézte a leleteimet. Nem is vizsgált meg, csak mondta, hogy igen, ez az, de ne aggódjak, nekem nagyon enyhe, ezzel akár életem végéig kihúzhatom gyógyszer és tolókocsi nélkül. De biztos, ami biztos, felvesz a várólistára, mert az nagyon hosszú, éveket kell várni rá.

Azonban megint volt látásproblémám, és amikor felhívtam, azt mondta, hogy igen, most már kéne a gyógyszer.

Erre én kutatni kezdtem és megint egy ismerősöm révén találtam egy doktornőt a Péterfy Kórházban, aki segített nekem egy alapítványon keresztül gyógyszerhez jutni. Csak addig, amíg sorra kerülök a várólistán. Szóval szépen megtanultam magamat injekciózni.

A mellékhatások persze nem maradtak el. Állandó láz, levertség. Néha fel sem tudtam kelni, csak aludni tudtam egész nap. Alig bírtam dolgozni. (Na, nem ez az ideális munkatárs, igaz?)

De közben ott volt az, hogy nem akartam elfogadni azt, hogy beteg vagyok. Hiába mondta el az orvos, hogy jobb, ha megtanulok együtt élni vele, és a szüleim, akik aggódtak és persze „mindent csináljak úgy, ahogy az orvos mondta”, valahogy nem értettem. Ha gyógyszert kapok, miért vagyok tőle rosszul? Azt mondta az orvos, hogy hozzá kell szoknom, de a szervezetem nem akart.

Egyszer fellázadtam egy hónapokig nem adtam. Istenem! Azt a szabadságérzetet! Úgy csináltam, mintha semmi baj nem lenne, egészen addig, amíg megint jött egy kis zsibbadás és a doki leszidott, mint egy szófogadatlan gyereket, hogy ezt nem szabad, tessék rendesen adni a gyógyszert, majd hozzá fogok szokni.

Na és itt jött Lenkei Gábor a képbe.

A könyve ott volt a polcomon már több mint egy éve, de nem vettem a kezembe. Nem értem rá. Ekkor elolvastam a könyvet és elkezdtem utánanézni a vitaminhiányoknak.

Az eredmény megdöbbentő. B-vitamin. Plusz, tessék mondani, az, aki enni sem eszik, vitamint meg pláne nem, annak a szervezete honnan szerzi be a napi működéshez szükséges adagot!?

Az én kezelőorvosom külön felhívta a figyelmemet, hogy a vitamin nem kell, elég az, amit az étellel, gyümölccsel beviszek. Az én tüneteim inkább B-vitamin hiányra utaltak, semmint SM-re (SM = Sclerosis Multiplex).

Az SM tünetek között szinte nem is volt olyan, ami egyezett volna az enyémekkel!!! Miközben olvastam a könyvet beszereztem az első nagy adag vitamincsomagot. Elképesztő volt a hatás.

A vesebetegségem, amivel akkor már egy éve kezeltek, elmúlt, pedig még egy-két év hátra volt a kezelésből az orvos szerint. Viszont nagyon rosszul kezdtem lenni fizikailag.

Apám azt mondta, álljak le a vitaminnal, attól van. De én akkor már elszánt voltam. Egyik nap bementem a kórházba a szokásos vérvizsgálatra (mert persze a véremet is negatívan befolyásolta a gyógyszer).

A nővér, akinek az volt a feladata, hogy kiadja a „sorstársaimnak” a gyógyszert, miközben vette a vért tőlem, megjegyezte, hogy furcsa és alattomos betegség ez az SM (sclerosis multiplex).

Mondtam, az, de miért?

Hát mert hetente diagnosztizálnak egyet itt az osztályon, mondta.

Ha nem lett volna tű a karomban felugrottam volna. Mi!!?? Mondtam neki, ez hogy lehet? Az SM-et nem lehet diagnosztizálni!

Ezt ő már nem tudta, mert neki csak annyi volt a dolga, hogy vezesse az adminisztrációt és kiadja a gyógyszereket.

Mint kiderült a neurológiai osztályt is ugyanaz a gyógyszergyár újította fel, amelyik a gyógyszereket gyártja. Ezt lelkesen mesélte nekem, amikor megdicsértem, hogy milyen barátságos lett az osztály a festés után.

Elkezdtem számolni. Hetente egy új beteg. Az 52 egy évben. A gyógyszer havonta 300.000 forintba kerül, amit vagy az állam fizet, vagy az alapítvány. Ez utóbbiról semmit sem tudtam, csak azt, hogy ők adják a gyógyszeremet.

És ez csak egy kórház, egy osztály. Hát nem jó üzlet? Amikor ezt elmondtam neki, fásultan csak annyit mondott, hogy lehet, hogy igazam van, ebbe nem gondolt bele. De én igen és őszintén megrémültem!

Akkor már úgy mentem haza, hogy köszönöm, ennyi volt. Azóta sem mentem vissza. Azóta sem adom a gyógyszert. Azóta csak vitamint szedek és azóta köszönöm, jól vagyok.

Viszont az egészségügyi betegnyilvántartóban úgy vagyok elkönyvelve, mint SM-beteg. Ezt akartam megszüntetni és 2009-ben elmentem egy másik neurológushoz Székesfehérváron. Magánrendelésre mentem.

Azzal kezdtem, hogy azt szeretném, ha megvizsgálna és megmondaná, hogy egészséges vagyok-e. Erre ő felnevetett, hogy de örül nekem, mert általában az emberek gyógyszerért mennek hozzá, üde színfolt vagyok a praxisában. Végignézett rajtam, azt mondta, hogy így első ránézésre egészséges vagyok.

Mondtam neki, hogy SM-em van. Elképedt. Megnézte a leleteimet, és azt mondta, nem egyértelmű, de lehetséges. Majd megvizsgált és azt mondta: egészséges vagyok. Majd előadtam a teóriámat, hogy nem ettem vitamint, anorexiás voltam, vitaminhiány.

Bólogatott, azt mondta ez nagyon is lehetséges. Na, mondtam neki erre, akkor ezt tessék leírni.

Erre elsápadt és rámutatott a kezelőorvosom nevére. Ő ebben az országban az ATYAÚRISTEN SM (sclerosis multiplex) kérdésben. Soha nem fogok találni egy neurológust sem, aki felülbírálná a diagnózisát. Csak annyit tehetek, hogy visszautasítom a kezelést. És ezt ő javasolja is. Így is tettem.

Én azóta is jól vagyok, nincs SM-tünetem, de még csak náthám is alig.

Ez az egész akkor jött föl megint, amikor egy barátnőm kért tőlem segítséget. Egy ismerősénél diagnosztizálták(!) az SM-et. Megírtam neki a történetemet, hátha segít.

Ezt a történetet nemcsak azért írtam le, hogy törlesszem az adósságomat Ön felé, hanem hogy ha tudok, az Ön segítségével én is segíthessek másoknak.

Baráti üdvözlettel:”

V. Noémi.

Látja? Erről beszéltem!

A levelet író hölgy is megkapta a halálos, gyógyíthatatlan betegség diagnózisát, holott valójában egyáltalán nem volt beteg.

A tünetei egyszerű, bár súlyos táplálkozási hiányállapot jelei voltak, csakhogy ezeket a kezelőorvosai nem ismerték fel.

Az ilyen jeleket a mai kor orvosai – tisztelet a kivételnek – nem ismerik fel. Még csak nem is gondolnak arra, hogy az, amit látnak, esetleg nem is valódi betegség, hanem csupán egyszerű táplálkozási hiányállapot, amely a betegségekre kísértetiesen hasonlító tünetekkel is járhat.

Hosszú ideig én sem gondoltam erre a lehetőségre.

Hogy miért nem gondolunk erre, mi orvosok?
Nos, erről egy teljes könyvet írtam. Cenzúrázott egészség– ez a címe. Az alcíme pedig: A betegségipar futószalagján.

Talán nincs is olyan tényleges betegség, amelynek képét ne ölthetnék magukra a hiányállapotok. Gyakori a kísérteties hasonlóság.

Nagyon könnyű eldönteni, hogy valódi betegségről, vagy puszta táplálkozási hiányállapotról van-e szó.

Első lépésként pótolni kell a hiányzó tápanyagokat.

Ha pótoljuk a hiányzó tápanyagokat, akkor a táplálkozási hiányállapot megszűnik és az ebből fakadó tünetek egyszerűen szertefoszlanak.

Semmivé válnak, hiszen valójában eleve nem egy tényleges betegség tünetei voltak. Még akkor sem, ha esetleg kísértetiesen hasonlítottak azokhoz.

Amikor a levél írója pótolta a szervezete ép működéséhez nélkülözhetetlen létfontosságú tápanyagokat (vitaminokat, ásványi anyagokat és nyomelemeket), akkor a betegségnek tűnő, rémisztő testi probléma tovatűnt. Volt SM, nincs SM.

Hatalmas különbség van tehát a valódi betegség és a táplálkozási hiányállapot között!

Megfogalmaztam néhány fontos szabályt:

A sivatagban a szomjhalál szélén vergődő ember is igencsak betegnek néz ki. Pedig valójában csak szomjas. Még akkor is, ha haldoklik.

Őt nem fogja talpra állítani semmiféle gyógyszer, semmiféle egyéb csodaterápia. Szigorúan tilos gyógyszereket adni neki víz helyett!

Egyvalami segíthet rajta. Az, ha elegendő vizet itatunk vele. Az viszont megmenti az életét. És ez mindenféle egyéb terápiánál fontosabb. Számára ez A TERÁPIA.

Semmiféle okoskodásnak nincs helye. Nincs szükség tekintélyt parancsoló professzorokra. Vízre van szükség. Elegendő vízre.

Még egy szabály:

Ha nem ezt tesszük, azzal súlyos veszélynek és súlyos egészségkárosodásnak tesszük ki a hozzánk forduló embereket. Még a legjobb szándékkal is.

Mivel a népesség túlnyomó többsége nagyon komoly hiányállapottól szenved – azok a személyek is, akiken még nem törtek ki látványosan a tünetek – első lépésként egyvalamit szabad tenni.

Gondoskodni kell arról, hogy megszüntessük ezt a sorvasztó és a valódi betegségekre gyakran megtévesztésig emlékeztető tüneteket eredményező állapotot.

Csak ezt követően lehet helye bármilyen egyéb – különösen a súlyos mellékhatásokkal is fenyegető gyógyszeres – terápiának.

(Ez alól a szabály alól természetesen kivételt jelentenek az azonnali kezelést igénylő baleseti sérülések és a sürgősségi orvosi ellátások.)

A megközelítésem működőképességét több tízezernyi köszönőlevél támasztja alá.

Az általam kínált lehetőség nem gyógyítás a szó ortodox orvosi értelmében. Soha nem is állítottam, hogy az lenne.

A sok köszönőlevél mindössze annak az eredménye, hogy „megitattam a szomjazókat”. Tehetnék úgy, mintha ez sokkal bonyolultabb lenne, de valójában ennyire egyszerű. Sok ember életét sikerült már megmenteni ezzel a tudással.

Úgy gondoltam, hogy hasznos, ha Ön is tud erről.

Ne üljön fel a betegségipar futószalagjára!