Csak azt szeretném megkérdezni, hogy velem mi lesz?

Ugyanott, III-as Bel, ambulancia, rohannak a mentősök, tolószékben egy harmincas hölgy, sápadt, verejtékezik, szemmel láthatóan jártányi ereje sincs, „paroxizmális tahikardia” (rohamként jelentkező túlzottan szapora szívverés), veti oda gyorsan nekem az idősebbik mentős. Igaza lehet, alig sejthető, nagyon halovány, nagyon szapora a pulzus, azonnal fel a vizsgálóasztalra, kikérdezni sincs idő, vetkőztetés, EKG elektródákat villámgyorsan a helyükre, elindul a szalag, rajzolja a görbét a tű, lássuk mekkora a baj.

Mint a „Vészhelyzet”, csak a valóságban, nem a hollywoodi púderes változatban.

A mentősök – nagyon szeretem a mentősöket – félreállnak, diszkréten megbeszélnek egymás között valamit, csendesen, nem zavarnak, biztosan sok hasonlót láttak már. Őket már semmivel sem lehet zavarba hozni, ez az egyik varázsuk.

Kezd egy kis szín jönni az arcba, mintha csillapodna a sebesen szaladó szív, mintha megkönnyebbülve sóhajtana a halálra rémült fiatalasszony. Szaladnak a percek, de már nem tűnik annyira vészesnek a helyzet, még várunk egy kicsit, hátha tovább javul, mindjárt húzunk egy újabb EKG szalagot, az mindent elárul. A pulzust tapintva már sokkal jobbnak látom a dolgot, úgy gondolom, nem kell azonnal idősebb orvosért szalasztani.

Érdemes volt várni, csillapodik a baj, olykor már az orvos közelsége, jelenléte önmagában is gyógyírt jelenthet. Már könnyű dönteni, még várok egy kicsit, még egy EKG-t csinálunk pár perc múlva.

Most lenne idő kikérdezni az asszonykát, de valaki erőszakosan dörömböl az ambulancia ajtaján. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem tágít, csak püföli az ajtót, muszáj odalépnem.

Kinézek, ott áll egy férfi, a homlokáról folyik le a vér az arcába, véres csomókban áll a feje tetején a haj.

„Hát maga meg kicsoda” – kérdem meglepődve, hiszen ez belgyógyászat és nem baleseti sebészet. Gondolom, eltévesztette a házszámot, szegény rossz helyen jár.

„Én az ő testvére vagyok”, mutogat befelé, félredöntve a felsőtestét, hogy jobban belásson. Kukucskálni próbál.

„Tudja, engem elütött egy teherautó, kihívtuk a mentőt, de közben a testvérem – a hölgy, aki még most is a vizsgálóasztalon fekszik – nagyon rosszul lett és a mentősök úgy döntöttek, hogy először őt kell orvoshoz vinni, az én sérülésem nem annyira súlyos, várhatok” „Mit tetszik látni a vizsgálattal, megmarad?”

(A mentősök egyébként – úgy vélem – jól ítélték meg a helyzetet.)

A véres fejű férfi így folytatja:

„Eluntam magam a mentőben, nyitva maradt a hátsó ajtó, gondoltam kiszállok és bejövök.”

„Igazából csak azt szeretném megkérdezni, hogy velem mi lesz?”

Dr. Lenkei Gábornak hívnak. 1986-ban szereztem orvosi diplomát kitűnő (summa cum laude) minősítéssel. Hat évig dolgoztam a hivatalos keretek között… Számomra túl merevnek, túlságosan szűknek tűntek azok a lehetőségek, amiket a hivatalos orvoslás megengedett. Lelkesedésem, tenni akarásom, az új, jobb megoldások keresése iránti olthatatlan vágyam szétfeszítette ezeket a korlátokat. A saját magam által kijelölt úton kezdtem el járni. Jól döntöttem…
Legfrisebb bejegyzések