Olyan jólesik!

Lehetett már vagy hajnali egy. Talán még 1989, vagy már 90? Debrecen, III. számú Belklinika.

„Doktor úr! Mentő az ambulancián!” – szólt a nővérke, akit nagyon szerettem.

Jó negyvenes, erőteljes testalkatú, katonás kiállású, nagyon határozott, amolyan igazi „nyomtató ló”, aki csak teszi a dolgát, csak teszi a dolgát, csak teszi a dolgát, ámulatra méltó energiával és kitartással. Néha azért félresimítja az izzadt homlokába hulló fürtöt, megemelgeti a melle fölött a köpenyt, még be is fúj alá, hogy menjen be egy kis levegő, pihhhent egyet az ajkaival és hagyja, hogy a teste súlya belezuttyantsa a régi, ócska, magas támlájú fotelba, mindjárt a gyógyszeres szekrény mellett.

Elmosolyodik, mindig van benne egy kis szeretnivaló huncutság. „No, nem indul?”. Mindig irányít, de ezt én inkább a szeretete megnyilvánulásának tekintem. Aranyat ér, amikor a rutinjával, anélkül, hogy ártana a „doktor” imázsának, egy leheletnyit arrébb tolja a vénába éppen beszúrni készülő kezem, amikor éppen arra van szükség. Ráférhet ez egy kezdő belgyógyászra. Szeretek ott lenni mellette, amikor éjszaka összekészíti a reggeli gyógyszer adagokat a nevekkel ellátott dobozokba. Mesél. Kincset érnek az „öreg róka” nővérek megjegyzései, tanításai.

Akit nagyképűnek tart, annak nem mesél. „Nem kötelező, nem munkaköri előírás.” „Ő már úgyis mindent tud.” Néha elámulok, mennyire jól látja, mennyire kiismerte a kollégákat, mennyire határozott képe van arról, hogy, ki mennyit ér.

„No menjen már!” „Ne hisztizzenek a mentősök.”

Persze a két nógatás között csak másodpercek teltek el. Megyek.

Idős asszonyt hoztak. A szomszédok szóltak, hogy rosszul van, nagyon jajgatott, áthallatszott hozzájuk, kihívták a mentőt, akik nem merték ott hagyni az éjszaka közepén.

83 éves. Szép arcú asszony. Gyönyörű ősz, erős szálú, rakoncátlan, sok haja, amennyire lehet, takaros kis tarkókontyba fogva. Bár több tincs is kiszökött már a gumi alól. Kicsit testes, de nem kövér. Nem igazán panaszkodik, csak néz rám a nagy kék szemeivel. Nagyon szép kék szemek, inkább, mint egy gyermeké, semmint egy öregasszonyé. Bár leheletnyi megtört fátyol fedi már a tisztaságról árulkodó kék mélységet.

Ha nem mond semmit, akkor lássunk hozzá a vizsgálatokhoz. Papírokat nem hozott magával, állítólag nem nagyon volt beteg ezidáig. Szív, tüdő kopogtatása, meghallgatása, rendben, a has puha, végigtapintva semmi kóros. Pulzus jó, az erek a lábakon is szépen lüktetnek. Tulajdonképpen szinte feltűnően jó állapotú idős hölgy. EKG, semmi különös. Mellkas röntgen? Semmi értelme, nem indokolt.

Voltaképpen semmi baja, de a mentő ilyenkor már nem vár. Újat hívni? Hazaküldeni a „nénit” az éjszaka kellős közepén? Talán jobb, ha a biztonság kedvvérét itt tartjuk, reggel meglátjuk. Nem tiltakozik, elfogadja. „Jól van aranyom.”

Innentől már a nővérke dolga. Úgy döntök, ledőlök egy kicsit, mindjárt kettő. Talán még tudok aludni valamit. Ügyelet után jön a másik műszak, azt is bírni kell.

Hajnali négy felé jön a nővérke. „Doktor úr, lehet, hogy jó lenne, ha megnézné a nénit.” Kimegyek a folyosóra és hallom, mire gondolhatott a nővér.

„Jahhaahahaj! Jaahhahaj. Jhhaj. Jaahhahahahajjj. Jhhhaaaaaaj.”

Hangos sóhajtozás, szinte zeng a csendes kórházi folyosó. Már egy álmos szemű, pizsamás férfi is kiállt a kórterem ajtajába és pillog arrafelé, ahonnan a hang jön, mi történhet.

Hamar odaérek, egy kicsit szaporázva. Odalépek a néni ágyához, már csak a zavart betegeknek szánt hálós ágy volt szabad, a legutolsó kórteremben, abban fekszik, persze a háló nincs felhúzva, a tartókeret le van engedve. Nem gyújtok még villanyt, egyelőre elegendőnek tűnik a folyosóról beáramló enyhe fény.

„Jhaahahahajjjj. Jaaajajaaj! Jhhhajjj.”

„Mi a gond drága? Mi a baj?” Kérdezem egy kicsit megemelve a hangom, mert az már az ambulancián kiderült, hogy a hallása már nem a régi.

Soha nem fogom elfelejteni azt a meglepődött, végtelenül ártatlan tekintetet, amit az idős hölgy rám emelt. Csodálkozva, majdhogynem értetlenkedve. Hát ez az ember meg honnan került elő? Mit akarhat? Végtelen kék szeme csak úgy világított a sötétben, most még tán az a fátyol sem volt előtte, amit az ambulancián megfigyeltem.

„Mi a baj?”

Rám néz és válaszol, kissé meglepődve azon, hogy bajt gyanítok: „SEMMI!” „SEMMI!”

A jellegzetes, „hát ennek a kérdésnek meg mi értelme” hanglejtéssel.

„Csak, mert olyan nagyon tetszett sóhajtozni!” Mondom hangosabban, hogy érthető legyek.

„Hát igen!” Mondja ő.

„Olyan jólesik!”

Dr. Lenkei Gábornak hívnak. 1986-ban szereztem orvosi diplomát kitűnő (summa cum laude) minősítéssel. Hat évig dolgoztam a hivatalos keretek között… Számomra túl merevnek, túlságosan szűknek tűntek azok a lehetőségek, amiket a hivatalos orvoslás megengedett. Lelkesedésem, tenni akarásom, az új, jobb megoldások keresése iránti olthatatlan vágyam szétfeszítette ezeket a korlátokat. A saját magam által kijelölt úton kezdtem el járni. Jól döntöttem…
Legfrisebb bejegyzések