| Linus Pauling |
 |
 |
|
Linus Pauling (Portland, Oregon, 1901. február 28. – Big Sur, Kalifornia, 1994. augusztus 19.) német származású amerikai kémikus, a modern szerkezeti kémia és a molekuláris biológia egyik megalapozója. 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott a „kémiai kötés természetének kutatása terén elért eredményeiért, és ezeknek a komplex vegyületek szerkezetmeghatározásban történő felhasznlásáért", majd 1962-ban Nobel békedíjjal jutalmazták a nukleáris fegyverek tesztelése ellen folytatott tevékenységének elismeréseként, 1984-ben pedig Priestley-éremmel tüntették ki. Fiatalkora Édesapja, Hermann Heinrich Wilhelm Pauling gyógyszertárosként dolgozott, 1903 és 1909 között a család egyik városból a másikba vándorolt, végül Portlandban telepedtek le. Édesapja korai halála miatt az anyára maradt a gyerekek (Linus és két testvére) felnevelése. Már gyermekként nagyon szeretett olvasni. Gimnáziumi iskolatársa hálószobájában berendezett kezdetleges kis kémiai laboratóriuma és az ott végrehajtott kísérletek ösztönözték Paulingot arra, hogy később kémikus legyen. Főiskolai tanulmányai során tovább kísérletezgetett egy üresen álló acélgyárból kölcsönzött felszerelésekkel és anyagokkal. Egyetemista évei 1917-ben Pauling beiratkozott az Oregoni Állami Mezőgazdasági Egyetem (ma Oregon State University, Corvallis) vegyészmérnöki szakára. Tanulmányai mellett dolgozott, hogy finanszírozni tudja az egyetemet. Az egyetem utolsó éveiben ismerkedett meg Gilbert Newton Lewis és Irving Langmuir munkájával, akik az atomok elektronszerkezetével és azok kémiai kötésével foglalkoztak. Kutatásait arra összpontosította, hogy tanulmányozza az összefüggéseket az anyag fizikai és kémiai tulajdonságai és azok atomszerkezete között. 1922-ben a Kaliforniai Műszaki Egyetemen (California Institute of Technology, Pasadena) folytatta tanulmányait, az egyetem demonstrátora lett.[1] Egyetemi évei alatt hét tudományos írást jelentetett meg az ásványi anyagok kristályszerkezetéről, 1925-ben pedig doktori fokozatot (summa cum laude) szerzett fizikai kémiából. Tudományos karriere A Guggenheim-ösztöndíj segítségével 1926-ban Európába utazott, ahol két évig kutatásokat végzett nagyhírű tudósok laboratóriumában: Arnold Sommerfeldnél Münchenben, Niels Bohrnál Koppenhágában és Erwin Schrödingernél Zürichben. Az említett tudósok mind a kvantummechanika területén végeztek kutatásokat, akik támogatását és segítségét remélte az atomok és molekulák elektronszerkezetének szakterületén, miután végleg eldöntötte, hogy ez lesz kutatásainak súlypontja. Ezzel egyik megalapítója lett a kvantumkémiának. 1927-ben visszatért a kaliforniai egyetemre az elméleti kémia adjunktusaként (assistent professor), ahol tovább folytatta kvantummechanikai számításait és a kristályok röntgentanulmányozását; ebben az időben végzett munkáiról közel 50 cikket, illetve tanulmányt fogalmazott meg. 1929-ben docenssé (associate professor), majd 1930-ban egyetemi tanárrá (full professor) nevezték ki. Egyik tanítványával egy elektrondiffrakciós műszert épített, amellyel számos kémiai anyag molekuláris felépítését analizálta, majd ismét Európába utazott, hogy saját röntgendiffrakciós vizsgálódásaihoz további ismereteket szerezzen. 1931-ben Irving Langmuir-díjat kapott a tiszta tudományok területén végzett jelentős munkájáért. 1932-ben bevezette az elektronegativitás elméletét. A molekulák tulajdonságait alkalmazva – mint például a kémiai kötések felbontásához szükséges energia vagy a molekulák dipólusmomentuma[2] – számértékkel látta el az elemeket, az értékeket pedig egy skálában, az elektronegativitás ábrázolására szolgáló Pauling-skálában rendszerezte, amivel meghatározható az atomok és a molekulák közötti kötés természete. Írásai
(forrás: Wikipédia) |