A “Popper”

Na erre az előadásra „kár volt elmennem”. Még orvostanhallgató voltam.

Nem véletlenül írtam idézőjelben. Valójában nagyon is érdemes volt. Hatalmas élményt jelentett.

Csakhogy!

Ez is kifelé irányította szekerem rúdját a hivatalos orvoslás birodalmából.

Popper Péter Úr kiváló előadó volt. Tudta, hogy mit akar mondani. Volt mondanivalója. Érdemleges, figyelemre méltó mondanivaló. Lénye és finom intelligenciája betöltötte és áthatotta a termet, pedig az előadása, amit vendégelőadóként tartott, a DOTE (Debreceni Orvostudományi Egyetem) nagy előadójába volt meghirdetve. Ez a tény már önmagában vízválasztót jelentett.

Csak hiteles emberek tudnak birtokolni és betölteni ekkora teret. Neki sikerült.

Olyan hamuban sült pogácsát csomagolt nekem útravalóul, amely soha nem fogyott ki a tarisznyámból. Ha másért nem tartanám sokra a „nagy öreget”, már csak ezért is örökké hálás lennék neki.

Pedig ő „csak” sztorizott, de az egyik története alaposan megmarkolta a szívem. Kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, így határozottan ki merem jelenteni, „Péter bácsi” hozzájárult ahhoz, hogy az lett belőlem, ami lett.

Remélem, hogy az azóta eltelt idő során (ez valamikor 1983 táján lehetett) az elmém nem színezte át túlzottan azt, amit ő mesélt el akkor. Nem áll szándékomban megmásítani azt, amit tőle hallottam. Az üzenete, ami a lényeg, biztos, hogy ez volt.

A hihetőről és a hihetetlenről.

Egyszer volt, hol nem volt, volt Popper Péternek egy sebész professzor barátja. Ez a komoly, elismert szakember egyszer bejelentkezett hozzá, mert úgy érezte, lelki támaszra szorul. „Csak hallgass meg Péter. Borzasztó, ami történt.”

És a sebész professzor nekifogott, hogy elmesélje, mi nyomja a lelkét:

Tudod Péter, olyat láttam, amit nem lett volna szabad. Dolgozik nálam egy fiatal vietnámi orvos, nagyon ígéretes sebésznövendék. Ügyes kezű, megbízható. Ha nem lenne ilyen, meg sem hallottam volna a halkan elejtett megjegyzését, amikor egy vakbélgyanús fiatalasszony hasát tapogattam. Hangosan morfondíroztam, operáljuk-e, vagy sem, nem tűnt egyértelműnek a dolog. Ez a kis doki meg odamormogja nekem, hogy ő másképpen is meg tudná oldani a dolgot. Nem csak műtéttel.

Nocsak! Mi kel itt ki a tojásból? Másképpen? Milyen másképpen? Mi lenne az? Azt mondja halkan, akupunktúra. Ha nem ő mondja, egyik fülemen be, a másikon ki.

Nem tűnt azonnal operálandónak az eset, gondoltam megnézem, miről beszél ez a kis vietnámi. Jól van fiam, mutasd, mit tudsz.

Ez meg elszalad, és valahonnan az öltözőszekrénye aljából előkotor egy teljes akupunktúrás tűkészletet. Ilyen tű, olyan tű, mindenféle forma, méret és többféle fémből.

Na nézzük, mit tudsz! Kapsz egy órát a varázslásra, annyi belefér. A fiatalasszony jobban van. Még kevésbé tűnik sürgősnek az eset. Kapsz még kettőt. Még kevésbé. Még hatot. Reggelre panaszmentes a beteg.

Tapogatom, semmi. Ez nem lehet. Ez a kis vietnámi meg szerényen azt mondja, „hát erre gondoltam, meg lehet oldani így is”.

Érted Péter? Ez borzasztó! Akkor én most mit kezdjek a fene nagy tudományommal?

Azután csak csend volt, néma csend, a Popper nem mondott semmit a kétségek között vergődő professzornak, de nem is volt szükség arra, hogy bármit is szóljon. Pár perc telt el hallgatással, majd…

Megvan! Tudtam, hogy el kell jönnöm hozzád, és beszélnem kell erről. Megvan! Megvan a megoldás! Mindenki ezzel jár a legjobban. Döntöttem:

Nem láttam semmit!

Hogy ezt a „Popper” milyen szépen tudta elmesélni!!!

Ott ültem, és csak néztem magam elé.

Lehet egy másik világ, amelyről akarhatunk nem tudni? Amellyel kapcsolatban úgy „kell” döntenünk, hogy „nem láttam semmit”, „az nincs is”, nem veszek róla tudomást, csak, mert felborítaná a megszokottat, a biztonságosat?

No, én ilyet biztosan nem akarok csinálni! Határozottan emlékszem arra, amikor így döntöttem. Kerüljön bármibe, nem lépek a sebész professzor nyomdokaiba! Én mindenről tudni akarok!

Azóta is próbálok eszerint élni.

Köszönöm a tanítást!!!

Dr. Lenkei Gábornak hívnak. 1986-ban szereztem orvosi diplomát kitűnő (summa cum laude) minősítéssel. Hat évig dolgoztam a hivatalos keretek között… Számomra túl merevnek, túlságosan szűknek tűntek azok a lehetőségek, amiket a hivatalos orvoslás megengedett. Lelkesedésem, tenni akarásom, az új, jobb megoldások keresése iránti olthatatlan vágyam szétfeszítette ezeket a korlátokat. A saját magam által kijelölt úton kezdtem el járni. Jól döntöttem…
Figyelmébe ajánlom