Szerelmem, a gyógyszertan

Megcsaltam saját magam. Egyszer, valamikor, még orvostanhallgatóként. Olvastam valamit, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy végiggondoljam, mit is olvastam. Pontosítanék. Nem mertem felfogni a jelentőségét. Nem hittem a saját szememnek.

Helyesebben, volt egy nagyon erős, nagyon stabil, szinte megrendíthetetlen bizalom a szívemben, amely fölülírta még a tényeket is. Talán még az sem túlzás, hogy ez már vakhit volt, nem csupán bizalom.

Amikor orvostanhallgatóként elérkeztem a negyedik évbe, végre, mint egy bennfentes, elbűvölve böngésztem az azévi tantárgyak listáját. Tudtam én már korábban is, hogy ekkor vár rám az orvosi tanulmányok királynője. Az adu ász, ami mindent üt, és mindent visz. A gyógyszertan. Csakhogy most már nem elérendő álom volt csupán, hanem maga a beteljesülő szerelem, a megvalósult randi.

Olyannyira szerelmes voltam a tárgyba, hogy elhatároztam, nekem mélyebben is meg kell ismerkednem ezzel annál, amennyit a hivatalos tananyag kínál. Jelentkeztem Tudományos Diákkörösnek (rövidítve TDK) a Gyógyszertani Intézetbe. Bekapcsolódhatok a gyógyszerkutatás rejtelmeibe, már hallgatóként. Létezhet ennél nagyszerűbb lehetőség?

Úgy éreztem magam, mint a csillagokkal teleszórt varázslósüveg, a titkokat borító sejtelmes köpönyeg és az egyetlen suhintással csodákat odateremtő varázspálca leendő várományosa.

Gyógyszertan! A tudományok tudománya! Feltárulnak hát számomra a kulisszatitkok, mindent tudni fogok arról, miképpen lehet egészséget adni az embereknek a legmagasabb rangú tudomány boszorkánykonyhájában kifőzött csodaelixírekkel. Nincs betegség, aminek el ne harapnám a torkát, csak hamar, ide azzal a tudással!

Járogattam hát a Gyógyszertani Intézetbe is, hogy bekapcsolódjak a kutatásokba. Nem is értettem, miért nem sereglik ide azonnal mindenki más is, a legszemélyesebb közelségből lesni el a nagy titkot. Végül is, gyógyszereket fogunk adni a gyógyulások érdekében, vagy mi a fene! Mi más lehet ennél fontosabb?

Mégis, hamar megbicsaklott a lángoló szerelem, de anélkül, hogy valóban megértettem volna mi is történt.

Egyszer, amikor odabent sertepertéltem, a témavezetőm, a Tanár Úr megkért, hogy hozzak oda neki a laborba valamilyen iratot az asztaláról. Lelkesen loholtam. Azt hittem, elsőre ki fogom szúrni, mit kell felcsippentenem, annyira világosan magyarázta el, miről ismerem fel, de sehogy sem találtam azt, amiért szalajtott.

Kénytelen voltam beletúrni az iratkupacba, hátha csak rádobódott valamilyen frissebb dokumentum. Beleolvasgattam többe is, hátha felismerem azt, amit keresek.

Az egyiknél egy-két percre leragadtam. Már meg nem tudnám mondani, pontosan mi is volt a címe, de az biztos, hogy olyan gyógyszerekről szóló körlevél volt, amelyeket különféle indokokkal kivonnak a forgalomból.

Lehetetlen volt nem beleolvasni.

Egy lista. Jó néhány gyógyszer neve volt ott felsorolva. De nem is a számuk volt igazán fontos, hanem az indoklás. A hozzáfűzött kommentár, azaz, hogy miért is nem szabad azokat a továbbiakban alkalmazni.

Nem tudom már szó szerint idézni, de a lényeg ez volt:

  • „Hatásossága nem bizonyított.”
  • „Mellékhatásainak száma és súlyossága aránytalanul magas a szer igazolt hasznosságához képest.”
  • „Súlyos mellékhatások.”

Az egyiknél – egy már általam akkor is ismert májvédő szer -, az indoklásban az szerepelt, hogy májkárosító hatású, és nem kizárt, hogy májrákot okoz.

Ez kattogott az agyamban. „Csak most derül ki, hogy nem is hat? Tizenöt évnyi alkalmazást követően?” „Húsz év kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, sokkal veszélyesebb, mint amennyire hasznos?” „Májrákot okozhat a májvédő szer?”

De rohannom kellett vissza, már nem is emlékszem mi lett az eredeti céllal, amely miatt odamentem az asztalhoz.

Tudja, bevallom, úgy viselkedtem, mint a döbbenettől meghátráló kedves, amikor gyorsan rácsapja az ajtót rajtakapott szerelmére, mert nem állja a látványt, és inkább elmenekül onnan.

Nem számoltam el magamnak azzal, ami láttam, azzal, amit olvastam.

Zutty, be vele a lelki süllyesztőbe.

Egyetlen felismerhető jele volt annak, hogy valami nincs rendben az imént még lángoló szerelemmel, az, hogy elkezdtem kimenteni magam a Gyógyszertani Intézetes „randik” alól, mindig találtam valamilyen kifogást, most miért nem tudok menni, azután egyszerűen elmaradtam, nem mentem többé. De magam sem tudtam, miért. Csak valahogy nem volt kedvem. Ezt azonban még gondolatban sem kapcsoltam össze azzal, amit „bárcsak ne láttam volna”.

Most, hogy írom, amit írok, csak most néztem rá arra, hogy milyen mértékben temettem el magamban az akkori sokkot.

Majdnem két évtizeddel később merészkedett elő újra az eltemetett „élmény”. Várjunk csak…! Hiszen…! Hiszen én egyszer….! Sok-sok évvel ezelőtt….! A lista, amin az volt, hogy……! A macska rúgja meg!

Most már mindent sokkal jobban értek.

Gondoljon csak bele!

Van egy orvostanhallgatónk. Ez a fiú rendelkezik egy stabil, rendíthetetlennek vélt kapaszkodóval. Valahogyan így lehetne megfogalmazni: a gyógyszereket a forgalomba hozataluk előtt rendkívül alapos, hosszas, sok-sok éven át zajló, végtelenül szigorú, sok-sok ezer embert magába foglaló, teljesen átfogó vizsgálatnak vetik alá. Hatékonysági és biztonságossági próbák kiterjedt sorozatának. Talán semmi más nem fogható ehhez az igényességhez és precizitáshoz. A forgalomba kerülő gyógyszerek, ennek köszönhetően hatásosak és biztonságosak. Még ha vannak is mellékhatásaik, azok eltörpülnek ahhoz a haszonhoz képest, amit hajtanak.

És akkor rányit az ember a kedvesére, akiben feltétel nélkül megbízott, akkor, amikor éppen mást csinál, mint amit megfogadott, amit ígért….?

Vajon mit tettem volna, ha a szememnek hiszek akkor, és nem a vakhitemnek?

Otthagyom az egyetemet?

Már kétszer felvételiztem! Alig vártam, hogy bejussak! Csak úgy továbbállok, miután már további három kemény évet belefeccöltem? A semmiért vizsgáztam annyiszor? A kukának verekedtem át magam a szigorlatokon?

De hát az nem lehet, hogy mindenki vak, csak én látom jól! Biztosan én nem értek valamit.

Értem én, értem én……

Egyszer, néhány évvel ezelőtt, már a „Cenzúrázott egészség – A betegségipar futószalagján” című könyvem megírását és kiadását követően, talán 2005-ben, Cegléden tartottam a könyv témájában előadást. Orvosok is eljöttek meghallgatni. Egy bájos doktornő az előadást követően odalépett hozzám és ezt mondta. „Gábor, semmivel nem tudok vitatkozni, amit mondtál. És akkor most velem mi legyen? Hogyan menjek be holnap dolgozni? Vagy itt van vége mindennek?”

Értem én, értem én…..

Látom, hogy én is meghátráltam az igazság elől. Látom.

Még csak azt sem merem kijelenteni, hogy ha a hivatalos orvosi keretek között maradtam volna, akkor valaha is rá tudtam volna nézni arra, aminek így is közel két évtized kellett, hogy újra a felszínre merészkedjen, holott a tudás sohasem törlődött az elmémből. Az, ami abban a bizonyos körlevélben állt…

Az emlék csak akkor bújt elő a rejtekhelyéről, amikor már közel egy évtizede távol voltam a hivatalos orvoslástól, amikor a megélhetésem már teljesen független volt attól.

Akkor, amikor 2001 tájékán egy megdöbbentő hírt olvastam a JAMA (Journal of American Medical Association, azaz az Amerikai Orvosok Szövetségének Folyóirata) 1998-as egyik számában. Valamit, aminek a megértése akkor már nem kellett párosuljon az „és akkor most velem mi legyen” kétségbeesésével.

A lap arról adott számot, hogy az orvosok által rendelt gyógyszerek mellékhatásai által okozott elhalálozás a vezető halálokok listáján az „előkelő” negyedik helyet foglalja el. Ez, már csak az USA számait nézve is közel kettőszázezer ember halálát jelenti évente.

Csak akkor eszméltem rá arra hogy, mit is üzent nekem az a bizonyos hajdani körlevél, még a nyolcvanas évek derekán. Feketén-fehéren közölte, hogy a gyógyszerek biztonságosságáról és hatékonyságáról alkotott általános vélemény nem helytálló.

Értem én, értem én……

Az adatot a hivatalos orvoslást képviselő, talán legnagyobb példányszámú tudományos lap tette közzé, elvileg nincs olyan orvos, aki ne ismerhetné ezt a tényt.

De én azt is értem, hogy világok dőlnének össze, ha rá mernénk nézni arra, amit valójában látunk.

Dr. Lenkei Gábornak hívnak. 1986-ban szereztem orvosi diplomát kitűnő (summa cum laude) minősítéssel. Hat évig dolgoztam a hivatalos keretek között… Számomra túl merevnek, túlságosan szűknek tűntek azok a lehetőségek, amiket a hivatalos orvoslás megengedett. Lelkesedésem, tenni akarásom, az új, jobb megoldások keresése iránti olthatatlan vágyam szétfeszítette ezeket a korlátokat. A saját magam által kijelölt úton kezdtem el járni. Jól döntöttem…
Figyelmébe ajánlom