Mindjárt vége a munkaidőnek. Számomra nem, mert ügyeletes leszek. Nekem majd holnap ugyanilyenkor zárul a műszak. Az orvosi szobában ülünk – mi csak „az orvosi”-nak nevezzük egymás között –, az idősebb kollégák már lassan szedelődzködnek, készülnek menni.

Úgy 1989 tájékán történtetett mindez.

Bejön a nővérke, az ősz hajú, a csendes, halk szavú, mosolygós szemű, nagy tudású, serény asszony. Nincs már sok neki vissza a nyugdíjig. Észrevétlenül közlekedik, mint a tavaszi szellő, nyomában nyugalom és béke.

Tőle tanultam meg „vénázni”, még orvostanhallgató koromban, amikor a közeli kollégiumból hétvégéken átjártam, ha tudtam, hogy ő lesz szolgálatban. Jöttem, magánszorgalomból, hogy időben ellessem tőle a titkokat és trükköket. Nála szelídebben senki sem irányította a kezdetben bukdácsoló kezem, már akkor is doktor úrnak nevezett a betegek előtt, és úgy tudta intézni, hogy a tökéletes profi benyomását keltsem azokban, akiknek az injekciókat szántam.

Őszinte, kölcsönös szeretet volt közöttünk.

Belépett „az orvosi”-ba, azzal a tisztelettel és mégis magától értetődő módon, amit csak ezektől a fáradhatatlan asszonyoktól láttam.

„Doktor Úr! Nehéz éjszakánk lesz” – közölte.

Mint megtudtam, egy fiatalember érkezett, aki minden alkalommal késő estére jön, valahonnan messziről ideutazva, hogy egy speciális, ritka, nyirokszervi daganatos betegségére megkapja a kemoterápiás infúziót. Még soha nem találkoztam vele, ugyanis mint fiatal gyakornok, „forgóban” voltam, azaz körbejártam a Belklinika különböző profilú részlegei között, más-más orvos felügyelete alatt tanulni. Most éppen ez jutott, éjszakára, máskor más ügyeletes foghatta ki, amikor éppen aktuálissá vált a következő kezelés.

Az egész éjszakát végig szokta hányni, nagyon rosszul szokott lenni, nem sok nyugalmunk lesz – értesültem.

Az egyik, nálam idősebb kolléga, már szakorvos, hallva, mi készül, visszalépett az ajtóból, letette a csomagjait az asztalára és odajött hozzám. Elmondta, hogy éppen most olvasott egy „cikket” (így neveztük az orvosi tudományos közleményeket) arról, hogy miképpen lehet egy spéci, hányást csillapító „hármas kombináció”-val még a reménytelennek tűnő eseteken is segíteni. Gyorsan lefirkantotta a gyógyszerek neveit egy fecnire és a nővérke kezébe adta. Össze tudjuk állítani, hangzott a megnyugtató ígéret.

Megkönnyebbültem. „Hármas kombináció.” Hurrá! Tudok valami újat, valami rendkívülit. Nagyon bíztam a kollégában, akinek mindig fülig ért a szája, aki egy agyoncsaphatatlan optimista volt, aki hihetetlen lelkesedéssel tudott gyógyítani.

Hármas kombináció!

Most azonnal szeretném látni azt a beteget.

Beléptem a kórterembe. Ott ült az ágy szélén, végtelenül savanyú arckifejezéssel. Messziről látszott, hogy retteg. Úgy gubbasztott ott, mint egy olyan kisgyermek, akit oly sokszor ütöttek már meg, hogy amikor valaki szeretné megcirógatni az arcát, akkor is félrekapja a fejét, az arca elé emelt ököllel, összehunyorított szemmel.

Szégyen, nem szégyen, nagyon megesett rajta a szívem. Átjött, mit érezhet.

No de kérem, ő még nem tudhatta, hogy a fiatal doki ide most úgy érkezett, hogy a szívében a négy testőr összesített elszántsága lángol.

Olyan magabiztossággal léptem oda hozzá, amin azóta is elcsodálkozom, amikor eszembe jut. Ott volt a zsebemben a varázsige, a hármas kombináció. Bemutatkoztam. Röviden, de határozottan vázoltam neki, hogy most olyasvalamit fog kapni, amiben soha korábban nem lehetett része. Kutya baja sem lesz a vénájába csorgatott gyilkos méregtől. A legkisebb kétségem sem volt afelől, hogy igazat mondok. A szavak a szívem mélyéről jöttek.

Valami történhetett, mert mintha fiatalodott volna az ábrázata néhány évet, néhány másodperc alatt.

Bekötöttük a borzalmakkal fenyegető infúziót és látványosan, ahogyan azt egy, a közönséget elbűvölő bűvész teszi, belefecskendeztem a „hármas kombinációt” is. Már csak cinkosan rákacsintottam, jelezve, hogy mi hárman, Ő, a nővérke és én, tudjuk a tutit. Minden a legnagyobb rendben lesz.

Többször is visszanéztem a kórterembe, mi a helyzet.

Csorgott a méreg, ő meg olyan sima, békés arccal szundikált, mint egy jóllakott csecsemő. Még valamiféle átszellemültséget is felfedezni véltem a vonásaiban.

Hát, igen! A „hármas kombináció” az „hármas kombináció”. Nincs kétség, fényes győzelmet arattunk. Na, ilyesmikre vágytam már annak idején is, amikor a gyógyszertan könyvet bújtam még hallgatóként. Diadal!

Másnap reggel már nem láttam a fiatalembert, csak a nővérke referált kicsit később, hogy teljes nyugalomban telt az éjszaka, még a váltótársánál is. Azután ment tovább az élet, a maga sodrában, teltek múltak a napok, talán hetek is.

Berobogott hozzám „az orvosi”-ba egy másik nővér, idegesen, vibrálón, türelmetlenül. Mint akinek csak pár pillanata van arra, amit szeretne. Jó nővér volt amúgy, szokatlan volt nála ez az idegesség, valamiért kicsúszhatott a lába alól a talaj.

Hadarva mondta, hogy újra itt van az a bizonyos beteg, és mindenképpen engem akar, mert csak én tudok valamiféle varázslatot. Mondjam gyorsan, mert rohannia kell. Már én is a vége felé jártam az utolsó, aznapra kirótt zárójelentésnek, utána mentem volna haza, már későre járt. Valahogy eszembe sem jutott, hogy fel kellene mennem a fiatalemberhez, gyorsan lekanyarintottam a csodareceptet egy cédulára és a már sarkon is forduló nővér kezébe nyomtam.

Másnap megtudtam, hogy ezúttal csúfos kudarcot vallott a „hármas kombináció”, emberünk most úgy hányt, csillapíthatatlanul, mint a lakodalmas kutya.

Szöget ütött a fejembe a gondolat. Mi lehet ez? Mi lehet erre a magyarázat? Biztos, hogy ugyanazt adtuk. Semmin sem változtattam. Pontosan ugyanannak a hatásnak kellett volna létrejönnie.

Évekig hordoztam magamban megválaszolatlanul a kérdést és a nyomában ébredő kételyt.

Akkor még nem mertem megérteni, mi a válasz. Csak sokkal később mertem, amikor már nem dolgoztam a klinikán.

A „hármas kombináció”, önmagában, a négy testőr csokorba kötött szíve nélkül, csak egy kémiai egyveleg.