Ez is valahogy akkortájt történt, de talán még korábban. Kezdő belgyógyász gyakornok voltam. Valamikor ’89-90-ben.

Volt egy speciális betegtípus, amint azt az idősebb, sokat tapasztalt kollégáktól hamar megtanultam. Nem volt kialakult elnevezése, de valahogyan minden szóhasználat ugyanarra utalt. Például, „meghozták a péntek esti nagyapát”, vagy „megérkezett a ma esti, utazik a család, a mamát meg hová tegyük betegünk”.

Ők voltak azok az öregek, akiktől legalább egy hétvégére meg kellett szabadulni valahogyan. Bármilyen okból. Utazás, költözés, nagytakarítás, vagy akármi.

Hová tegyük a mamit?

Valószínűleg egymás között megbeszélték, hogy be a kórházba, mert egyébként hogyan kerültek volna oda az öregek.

Az első ilyen esetemnél, bár még csak később tudtam meg, milyen „csomagot” is kaptam, valahogy eleve furcsálltam a „gyerekek” viselkedését. A „gyerekek” már ötven felé jártak. Utólag értettem meg, hogy kicsit olyanok voltak, mint a gagyizók, valahogyan el kellett sütni az „árut”, ez esetben a mamát. Különösen a férfi, aki nem tudom, hogy a fia volt-e, vagy a veje, egyik lábáról a másikra állt, és úgy beszélt, mint Karinthy Halandzsájában a főhős, a kiszeramérabávatag-al, és igencsak kerülte a tekintetemet. Mintha csak be akarták volna tuszkolni a mamát az ambulanciára, hogy a kilincs kattanását követően kereket oldhassanak.

Talán túlzottan lendületesen ecsetelte, milyen komoly gond adódott a mamával? Nem tudom, csak valahogyan „szaga volt” a dolognak.

Komoly a baj, tudtam meg. A mamának kilencedik napja nem volt széklete. Ránéztem a kilencven felé tartó nénire, ő is bólintott. No, befelé az ambulanciára.

Kikérdezés, vizsgálatok, azután meglátjuk. Még hasi röntgen is kellhet, talán sebésznek is meg kell mutatni, de csak sorjában. Kezdjük a kikérdezéssel. Logikus kérdés: „Amúgy milyen gyakran szokott széklete lenni?”

„Háááát, úgy kilenc-tíz naponként”, jött a válasz a fogatlan szájból.

„És mióta van ez így?”

„Háááát, úgy legkevesebb tizenöt éve!” Mondta, a szinte csontszáraz néni, akinek vékonyka karján több volt a ráncos bőrből, mint a húsból.

Nono, hát ez nem az a sürgősségi eset, mint aminek el lett adva! Na majd beszélek a hozzátartozókkal, amint készen leszek a vizsgálatokkal. Itt nem most csapott be a ménkű. Valami nem stimmel. (mondom, ez volt az első „péntek este van, sózzuk el a nagyit” esetem, csak akkor kezdtem eszmélni)

Ha tizenöt éve, ha nem, rendesen meg kell vizsgálni. Minden szokásos, plusz, természetesen gumikesztyű, arra egy gumiujj, vazelin, oldalt fordítani a beteget és jön az orvosiasan „rektális vizsgálat”-nak nevezett fenékbenyúlás.

Alaposan. Meg kell nézni, nincs-e ujjal elérhető magasságban daganat, vagy más, ami magyarázhatja a szorulást, egyéb, magasabbra kukkantó eszköz csak hétfőn lesz.

Nem volt ott semmi, csak – már elnézést a részletezésért – kemény kis székletrögök sokasága. Nagyon kemények. Ránézésre egyébként eleve az tűnt valószínűnek, hogy a néni súlyosan vízhiányos, feltehetőleg már évek óta. Eszembe is jutott, hogy majd szólok a hozzátartozóknak, ne kórházba hozzák a mamát, hanem itassák meg. Rendszeresen. Ne hagyják kiszáradni. A vastagbél végső szakasza ugyanis, amennyiben az ember nem fogyaszt elegendő folyadékot, „kíméletlenül” kiszippant minden cseppet a székletből, hogy visszamentse azt, így nagyon könnyen szorulás alakulhat ki.

Alaposan körbetapogattam. Megkérdezem az „öreget”, az adjunktus urat is, hogy csináltassunk-e egy hasi röntgent. Csináltass, abból nem lehet baj, jött a válasz.

Kivitettem a nénit az ambulancia előtti térbe, amíg megírom az adminisztrációt, és megszervezem a röntgent. Kinéztem én is, de a hozzátartozókat már sehol sem láttam.

Amikor elkészültem, a mami még mindig ott feküdt az ambulancia előtt, a tolókocsin, egy lepedővel letakarva, még nem jöttek érte a röntgenből. Valahogy másképp feküdt, mint azelőtt, közelebb léptem, hogy rájöjjek, mi a furcsa. De ezzel egyidejűleg már értem is nyúlt a csontos kezeivel és mosolyra húzta fogatlan száját. Már meg is kaptam a megfejtést a talányra.

„Drága doktor úr! Magának arany keze van!” nézett rám őszinte hálával.

„Odabent olyan szépen meg tetszett piszkálni, hogy itt kint ágytálat kellett kérnem, annyira rám jött.”

Hát ágytál van alatta! Már értem!

„Drága doktor úr. Isten áldja az arany kezét! Olyan jól megkönnyebbültem!”